A csiszolt gyémánt, a gyémántcsiszolás története
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
6-féle csiszolt gyémánt. A csiszolási technikák fejlődése a legegyszerűbbtől a komplexebb formákig
A csiszolás és fényezés azon eljárások, melyek során a gyémánt természetes rejtett szépségeit, tüzét, színszórását a legjobban érvényre juttatják. Különbség figyelhető meg a keleti és európai csiszolási mód között. Az európaiak arra törekednek, hogy a csiszolással a lehető legtöbb szépséget hozzák ki a kőből, így az sokat is veszít súlyából, míg a keleti csiszolási mód arra helyezi a fősúlyt, hogy a kő súlyából minél kevesebbet veszítsen.
A drágaköveket leginkább két gyakori módon csiszolják, vagy egybefüggő íves felületet alakítanak ki rajtuk (cabochon) vagy pedig síklapokkal (fazettákkal) látják el. A gyémánt, anyagszerkezetéből adódóan csak fazetták kialakításával munkálható meg. A kő felszínéből kialakított lapok célja, hogy a kő a ráeső fényt több irányba verjék vissza, vagy a fényt a kő belsejébe vezessék. A kő megmunkálása során, a kő saját jellemzőit figyelembe véve alakítják ki a formáját és felületét, ezáltal egyes esetekben eltüntethetőek apróbb hibák (felhők, piké) és a csiszolt kő tisztább lesz, mint csiszolás előtt.
A leggyakoribb csiszolási formák : briliáns (kerek), smaragdcsiszolás (csapott sarkú téglalap), princess (négyzet), ovális, Marquise vagy navette (hegyes ovális), körte, szívalak. Emellett úgynevezett fantázia csiszolások is léteznek, általában gyengébb minőségű gyémántok vagy különleges sajátosságok miatt alakítanak ki ilyeneket.
A briliáns-alak
Gyémánt fazetták
A síklapú csiszolás legfontosabb alakja a briliáns. Ennek többféle formája ismeretes, de lényegében mindegyik ugyanazokból a részekből áll. Az alak az oktaéderből vezethető le, amelynek felső részét erősebben, alsó részét pedig csak egészen kis mértékben vágják le.
A normális briliánsalak részei a következők:
- felső rész vagy korona (crown)
- középső rész vagy rundiszt (girdle), a briliáns karimája vagy öve
- alsó rész vagy pavilon (pavilion).
Az egész alak összesen 58 lapocskából azaz fazettából áll:
- korona:
1 tábla
8 csillagfazetta (star)
8 főfazetta (kite)
16 felső rundisztfazetta
- pavilon:
8 pavilonfazetta
16 alsó rundisztfazetta
1 kalett (a kalett a briliáns hegye, ide egy apró fazetta kerül)
A kiszámított méretek pontos betartásával készült briliáns az úgynevezett ideális briliáns, amelynek rundisztja kerek s a szokott briliánsformáktól abban is különbözik, hogy az alsó lapocska, a kalett, hiányzik és a rundiszt éles.
A normális és ideális briliánsformán kívül még két briliáns létezik. Az egyik az úgynevezett amerikai briliáns, amelyen a táblalap kisebb, a fazetták száma nagyobb, mint a normális és ideális briliánson. Ezt 1919-ben Michael Tolkowsky alkotta meg. A másik, az ugyancsak Amerikából származó az úgynevezett jubileumi briliáns. Ennek egyáltalában nincs táblalapja, a koronát 48 fazetta alkotja, melyek közül nyolc a kő tetején egy csillagot alkot. A jubileumi briliánst a 20. század briliánsának is szokták nevezni, mivel a század elején fedezték fel.
A gyémántcsiszolást Európában a 14. század óta ismerik. Addig a kő egyetlen megmunkálása a természetes kristálylapok fényesítéséből állott. Ilyen például a Nagy Károly köpenyének csatjába foglalt úgynevezett csúcsos kő, amely az oktaéder lapjaiból áll. Később már néhány fazetta csiszolásával egész egyszerű formákat alakítottak ki, így a kő felső és alsó részére egy-egy táblalapot és négy-négy fazettát csiszoltak.
A tulajdonképpeni gyémántcsiszolás megindulása Ludovic Van Berquem (15. század) nevéhez fűződik, aki a szimmetrikusan elrendezett fazettákat először használta. Nagy fellendülés következett a 17. század közepén, amikor Mazarin bíboros Párizsban csiszolóműhelyt létesített. A róla elnevezett csiszolási alak már megközelítette napjaink briliánsformáit. Még tökéletesebb a velencei Vincent Peruzzi által megalkotott briliáns (17. század vége), amelyből a mai ideális alak előfutára.
A briliánscsiszolásnál az anyagveszteség általában nagy: a nyers kő súlyának fele, sokszor kétharmada is elvész. Értékesítés szempontjából azonban a veszteség nem nagy, mert a hasításnál, vágásnál eleső kisebb darabok tovább értékesíthetők, csiszolhatók, sőt a legkisebb szilánk és a por is felhasználható.
Napjainkban Európában az 1939-ben megalkotott úgynevezett Eppler-briliánst tartják számon etalonként. Skandináviában 1969-ben vezettek be külön formát, mely enyhén eltér az amerikai briliáns formától. Ezen felül használatos még az 1951-ben megalkotott Parker-briliáns valamint az 1972-ben megalakotott Eulitz-briliáns. Az alábbi táblázat az egyes briliánsok jellemzőit hasonlítja össze:
| Standard neve | Korona magassága |
Pavilon mélysége |
Táblalap átmérője |
Rundiszt vastagsága |
Korona szöge |
Pavilon szöge |
Tüze Fok |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Amerikai standard | 16.2% | 43.1% | 53.0% | N/A | 34.5° | 40.75° | 99.5% |
| Eppler-briliáns (Európai standard) | 14.4% | 43.2% | 56.0% | N/A | 33.2° | 40.8° | 99.95% |
| Skandináv standard | 14.6% | 43.1% | 57.5% | N/A | 34.5° | 40.75° | 99.5% |
| Eulitz-briliáns | 14.45% | 43.15% | 56.5% | 1.5% | 33.36° | 40.48° | 100% |
| Ideális-briliáns | 19.2% | 40.0% | 56.1% | N/A | 41.1° | 38.7° | 98.4% |
| Parker-briliáns | 10.5% | 43.4% | 55.9% | N/A | 25.5° | 40.9° | Low |
Néhány híresebb csiszolt gyémánt: a Jubilee vagy Reitz gyémánt, A Napisten gyémántja, amit ma már Kohinoor néven lehet megtalálni.
